Szaffival az élet | Újra együtt

 Nagyon régen volt utoljára Szaffi poszt a blogon. Ennek nincs különösebb oka, hiszen egyéb bejegyzések se igazán voltak, úgyhogy ez nem meglepő. Viszont lassan egy hónapja, hogy Szaffival ismét együtt lakunk, ezúttal immár kettesben.
Szaffival 2015 szeptembere óta vagyunk egy család, eleinte hármasban éltünk ugye, aztán ennek a hármasnak vége szakadt tavaly májusban, mikor felköltöztem Budapestre. Szaffit sajnos nem tudtam magammal hozni, ezt nem éltem meg túl jól, de ez volt, el kellett fogadnom. Majd 2018. októberében a szüleimhez került végre, ami számomra kicsit megkönnyebbülést jelentett, hogy végre már nem Keszthelyen lakik, de nyilván ez sem volt túl idilli állapot, tekintve, hogy őnagysága nem jön ki túl jól a legtöbb kutyával, így az otthoniakkal sem.


Aztán 2018. december 26-án végre megtörtént a csoda, és Szaffi életében először Budapestre érkezett. Ezt nem tudtam volna kivitelezni egy kedves barátom és a párja nélkül, úgyhogy igazán hálás vagyok nekik. Illetve most már az sem volt akadály, hogy nem vihetem más lakásába, hiszen egyedül élek, így nem kell kihez alkalmazkodni (és a tulaj részéről sem probléma).
Az utazást meglepően jól bírta, egyszer éreztem rajta, hogy kicsit sok neki az út, akkor megálltunk, tartottunk egy kis szünetet, majd utána irány tovább. Amikor először utaztam vele, az körülbelül egy 20 perces út volt, de totál kész volt szegény, most pedig a 200 km-t lazán kibírta lényegében, úgyhogy hihetetlenül büszke voltam rá.

Szóval azóta kettesben éldegélünk. Nem mondanám, hogy semmit sem változott. Hihetetlenül bújós, ha fel akarom venni, simán engedi, játszani mondjuk ugyanúgy szeret, de alapjaiban véve sokkal több szeretetet kapok tőle, mint korábban.

Az utcai zajok nem zavarják, a lépcsőházból beszűrődő hangos beszélgetések, trappolás, kutyaugatás igen, de egyébként ezek engem is zavarnak, főleg, hogy az emberek tényleg úgy közlekednek, mintha elefántok lennének, és úgy kommunikálnak, mintha legalább 100 méterre lennének egymástól. Ez számomra megfejthetetlen és érthetetlen dolog.

Kezdetben velem aludt, aztán pár hét múlva történt egy kis baleset, ami miatt végül úgy döntöttem, hogy tökéletes lesz neki a saját kis ágyában aludni, azóta egyáltalán nem jöhet ágyba. Ez mondjuk nem jelenti azt, hogy nem áll az egész lakás kutyaszőrből enyhe túlzással, de én már anno 3 éve hozzászoktam. Úgyhogy azóta hol beburkolózik a plédjébe, kol a szőnyegen héderel, hol az ágyát fordítja fejre és úgy fekszik bele, úgyhogy ugyanaz a tökfej cuki, ami a legelejétől volt. :)

A képekhez annyira nem fűznék kommentárt, leszámítva az elsőt, még mindig ugyanolyan bunkó, ha filmnézésről van szó, a feje kitakar mindent. :D De ez ugye még az első hetek egyikén készült, azóta nincs mellkason fekvő Szaff.